Nincs még egy olyan technológia, ami céljában annyira megosztaná a fejlesztőket, mint az augmented reality. Amíg mindenki számára egyértelmű, hogy egy erősen potentált megoldásról van szó, ami extra információval és vizuális elemekkel képes feltölteni a valóságot, addig nem teljesen egyértelmű, hogy miként és mire fogjuk ezt a hétköznapokban használni. Ez az ellentmondás nem csak a jelenlegi alkalmazásokban tükröződik, de az AR művészeti megközelítésében is, legyen szó Hollywood-i filmekről, vagy olyan rövid képzelgésekről, mint amilyen a Keiichi Matsuda designer és filmes által készített Augmented City 3D.

A két és fél perces játékidő alatt felvillanó jelenetek tulajdonképpen csak a jelenlegi AR koncepciók keltette benyomások, amiket a rendező a végsőkig felerősített. Hogyan nézne ki az élet, ha valóra válna az álom, amiben minden testreszabható? Egészen a végletekig. Hogyan nézne ki egy város, amit pillanatnyi kedvünk szerint alakíthatunk, és hogyan nézne ki a felület, ami ezt lehetővé teszi? Az Augmented City nem veszi komolyan magát, nem vetít előre reális jövőt. A film egyik fő célja bemutatni azt a megalomániát, ami a technológia önkényességét fűti, és azt a leküzdhetetlen ösztönt, amivel folyamatosan meg akarjuk változtatni környezetünket.

Szép fricskaként mindezt 3D-ben.