Engedjétek meg, hogy ezúttal kicsit elrugaszkodjak a valóság talajáról, és továbbgondoljak néhány jelenséget, ami egy gyökeres változás elindítója lehet a fejlett társadalmakban. Konkrétan az élmények megszerzésének és feldolgozásának módjáról van szó. Elrugaszkodásom nem légből kapott, a végső löketet egy két napja indított Google weboldal adta, ahol a cég megpróbálja átadni, milyen élmény hordani a Glass munkanév alatt futó eszközüket.

Az augmented reality buzz és a mainstream sajtó folyamatos rivaldafényében úszkáló különleges szemüveg, mint azt kezdetektől tudjuk, videórögzítésre is alkalmas, méghozzá mai szemmel is elfogadható minőségben. Azt eddig is sejtettük, hogy a fejlesztők és a teszterek százával készítettek már felvételeket a Glass-szal, azt azonban nem, hogy pontosan milyen élethelyzetekben viselték.

A válasz a már említett weboldalon van, ahová összevágtak egy két perces videót az eddig összegyűlt anyagokból, és be kell valljam, a jégtáncosoknál egy kicsit meggyengültem. Olyan felvételek váltakoznak ebben a két percben, amihez foghatót a televíziós közvetítésekben és a százmilliós költségvetésű filmekben sem láthattunk eddig -- a valóság leghitelesebb lenyomatát.

Amit egy szó kimondásával egyenesen a hálóra küldhetünk.

Attól, hogy ez a szemüveg esetleg elterjed a hétköznapokban, és boldog-boldogtalan viselni fogja -- és persze ezzel együtt megosztani mindent, még önmagában nem annyira érdekes. Egy ilyen szemüveg csak tovább fokozza az adatok halmozódását, a közösségi médiát uraló zajt, és a huszadrangú megosztásokat. Persze minden bizonnyal hihetetlen élethelyzeteket is “lencsevégre” kapnának vele, de ezek mind ingyenes, szabadon áramló, közösségi tartalmak lesznek.

Ami viszont már sokkal az izgalmasabb, hogy az első személyű látásmód, és az elképesztő ütemben fejlődő technológiai háttér felkeltheti a tartalomgyártó- és szolgáltató cégbirodalmak figyelmét is. Ugyanis ők már egy ideje keresik az új kitörési pontot, ami akár a televízió megjelenésével egyező erejű áttörés lehetne. A kínálat formája egyre elavultabb, a 3D vérszegény próbálkozásnak bizonyult, és a fogyasztók toleraciája egyre magasabb.

Vannak már próbálkozások egy teljesen új alapokra helyezett tartalomfogyasztásra, mint amilyen az iPadra fejlesztett Condition One, vagy a Vuzix virtuális szemüvegek nyújtotta élménye, de ezek még vállalhatatlanok a tömegek előtt. Kiforratlanságuk, áruk, és szóra sem érdemes támogatottságuk egyelőre visszatartja őket attól, hogy elhozzák azt a várva-várt reneszánszt, amire talán már nem kell olyan sokat várni.

Nem véletlen kerül egyre gyakrabban előtérbe egy-egy új fejlesztés kapcsán, hogy mennyire immerzív; elsőre a Microsoft-féle Illumiroom, a már említett Condition one, és az Oculus Rift VR szemüveg jutott eszembe a közelmúltból. Egyre lényegesebb, hogy a felhasználó mennyire tud elmerülni abban, amit éppen csinál, mennyire tudjuk hitelesen, és akár interaktívan nyújtani számára a tartalmat, legyen szó filmről, videójátékról, vagy hírekről.

Ha vetünk egy pillantást erre a videóra, talán érthetőbbé válik az a lehetséges irány, amiről beszélek. A sisakban lévő HD kamerával rögzített harctéri felvétel maga a hús-vér valóság, ami eddig nem látott formában tárul elénk, és minden eddiginél élethűbb vetületét mutatja a háborúnak. Ez videóélmény például egy Vuzix-féle, nagylátószögű virtuális szemüveggel és térhatású, zárt hangrendszerrel egészen más megvilágításba kerül. A haptikus technológia (tapintási érzület keltése jelátvitellel) kezd olyan kifinomulttá válni, hogy egy kesztyű felhúzása után akár valaki más kezének tapintását is érezhetjük, ahogy az megmarkol egy sziklát.

Minél több inputot tud gyűjteni a “felvétel” készítője, később annál többet tud közvetíteni, és annál totálisabb lehet az immerzivitás. Vajon kialakulhat-e egy olyan, szélesebb kör számára kínált virtuális börze, amibe már érdemes komoly pénzeket fektetni. Egy élmény-börze, ahol bárki magához veheti mások tapasztalait és megszerzett ingereit. A szolgáltatók videótáraiban megjelenhetnek az első személyű filmanyagok, az okostévék mellé pedig újabb, szemüvegen túlmutató kiegészítők készülhetnek.

Az igény pedig adja magát – más életét követni, más bőrébe bújni, mindig egy állandó vágya volt az embernek. A kiváncsiság, és a fokozódó ingeréhség megköveteli, hogy az élmény-fogyasztás szintet lépjen, és akár más személyekké is válhassunk ideig-óráig.

A kérdés ezzel a lehetséges piaccal kapcsolatban csak az, hogy hajlandóak lennénk-e fizetni azért, hogy katonák, extrém sportolók, netán színészek bőrébe bújjunk? Vagy megelégszünk néhány amatőr paintballos ingyenesen feltöltött élményével?