Az elmúlt néhány nap igen fontos fordulópont lehet az augmented reality technológia számára, olyan forduló, ami hosszú távon a piac irányát és növekedési ütemét is meghatározhatja, ezért érdemes lehet kicsit elidőzni rajta. A Google által gründolt Nianticlabs bejelentette lokáció alapú AR játékát, az Ingress-t, amit rögvest felkapott a nemzetközi techsajtó, majd a magyarországi oldalak egy részének is elérte az ingerküszöbét. A játékról eddig a pillanatig 17 különböző magyar oldalon írtak, és a hír terjedésének ütemét figyelembe véve hamarosan eljut a mainstream médiához is, ahol valódi innovációként harangozzák majd be a Google új projectjét.

Pedig az open beta fázisát taposó Ingress semmi olyat nem tett le az asztalra, amit ezelőtt mások már ne valósítottak volna meg; csupán megfontoltan cselekedtek, figyeltek, kivártak, és most a megfelelő hatást kiváltva színpadra álltak egy valóban ütősnek tűnő fejlesztéssel. Valós földrajzi koordinátákra, és virtuálisan megjelenített elemekre épülő mobilos játékok eddig is voltak (a legjobbak: Shadow Cities, Turf, Parallel Kingdom), noha a letöltések és az aktív játékosok számából láthatóan egyik sem lehetett elég sikeres. Hogy mitől lehet a geosocial játékok csúcsa az Ingress, arról már sok oldalon írtak, inkább beszéljünk arról, milyen befolyással lehet az AR jövőjére.

A keresőóriás legerőteljesebb piaci hatásának eddig is azt tartottam, hogy noha fejlesztéseik egy része nem ütötte meg a felhasználók által elvárt szintet (G+, Wave, Drive), mégis előremutató ötleteik mellett egyetlen cég sem mehetett el szó nélkül, és ezzel folyamatosan nyomás alatt voltak tartva. Mert ki tudja, mi újjal rukkol elő a Google megint, amivel azonnal fel kell majd venni a versenyt, és lehetőség szerint tovább is kell azt javítani. Tehát ha a mamutcégnek nem is profitál közvetlenül a legtöbb “terméke”, nagyban elősegíti a piaci versenyt és az innovációt, ami egyre jobb és jobb alkalmazásokat, megoldásokat szül - akár a konkurencia részéről.

Az Ingress esetében ez a hatás duplán érvényesül, ugyanis amellett, hogy egy a mobilos játékok terén már létező műfajban teremt új mércét, kihasználja a céget övező folyamatos figyelmet, és sokkal nagyobb hatást tud gyakorolni a felhasználókra, mintha ugyanezt a játékot egy független, vagy névtelen csapat rakta volna össze. És magának a technológiának a szempontjából ez felbecsülhetetlen érték.

A játék műfaji alapját képező két informatikai fogalom (lokációs játék egy kiterjesztett valóságban) gyakorlatilag ismeretlen a felhasználók körében, egész egyszerűen azért, mert még nem készültek átütően sikeres alkalmazások ezen a téren, és nem volt egy név, aminek köszönhetően felfigyeljenek ezekre a megoldásokra. Hiába jelenthetik ezek a következő néhány év egyik legizgalmasabb technológiai irányzatait, amíg a mainstream informatikai érdeklődés ingerküszöbét nem éri el, addig a szoftverek fejlesztése is csak visszafogott tempóban haladhat, és a cégek sem mernek időt és pénzt ölni az alkalmazásokba.

A Google végre lépett, és ismét bebizonyította, hogy méltó a szánhúzó kutya szerepére, és a mögötte álló hatalmas forrásoknak köszönhetően képes előrukkolni valami olyannal, amire mindenki felkapja a fejét, ezzel pedig egész technológiáknak adhat lendületet.

Csak kapnánk már végre meghívót, hogy tesztelhessük.

Új lépcsőhöz érkezett a Google Glass Projekt: a New York Times egyik bloggere nekiesett és kipróbálta az eszközt, mi pedig lefordítottuk nektek a tesztet, s a továbbiakban is minden lépésről tudósítani fogunk. Az alábbiakban tehát David Pogue tapasztalatait olvashatjátok.

“Teljesen új kütyük feltűnése a piacon nem túl gyakori, sőt. Efféle totális újdonság volt annak idején az iPhone. Mondhatnánk, de azért nem teljes joggal, hogy az iPad szintén jó példa az áttörésre. Kétségtelenül hatalmasat durran majd a Google Glass  – hiszen eddig még nem létező kategóriát teremt majd megjelenésével. Ez egy olyan eszköz prototípusa, melyet az ember a szeme előtt visel, bár a Google nem igazán szereti ezt az eszközt szemüvegként emlegetni. A Glass team – amely a Google kísérleti laborjában dolgozik – az “augmented reality” vagy “hordható számítógép” kifejezéseket sem kedveli, hiszen ezek olyan jelentéstartalmat hordoznak, amely már létező dolgokra vonatkozik.

A Glass olyasmi, mintha az ember csak egy szemüveg keretét viselné – azt a részt, ami a fülön támaszkodik és a szemöldök vonalában helyezkedik el – ez egészül ki egy pici, teljesen átlátszó téglalappal az ember jobb szemének jobb oldalán. Ez természetesen egy apró kijelző, a Google Glass maga pedig egy teljes értékű számítógép. Vagy még inkább talán egy olyan okostelefon, amit sosem kell kivenned a zsebedből.

Nincs még egy olyan technológia, ami céljában annyira megosztaná a fejlesztőket, mint az augmented reality. Amíg mindenki számára egyértelmű, hogy egy erősen potentált megoldásról van szó, ami extra információval és vizuális elemekkel képes feltölteni a valóságot, addig nem teljesen egyértelmű, hogy miként és mire fogjuk ezt a hétköznapokban használni. Ez az ellentmondás nem csak a jelenlegi alkalmazásokban tükröződik, de az AR művészeti megközelítésében is, legyen szó Hollywood-i filmekről, vagy olyan rövid képzelgésekről, mint amilyen a Keiichi Matsuda designer és filmes által készített Augmented City 3D.

A két és fél perces játékidő alatt felvillanó jelenetek tulajdonképpen csak a jelenlegi AR koncepciók keltette benyomások, amiket a rendező a végsőkig felerősített. Hogyan nézne ki az élet, ha valóra válna az álom, amiben minden testreszabható? Egészen a végletekig. Hogyan nézne ki egy város, amit pillanatnyi kedvünk szerint alakíthatunk, és hogyan nézne ki a felület, ami ezt lehetővé teszi? Az Augmented City nem veszi komolyan magát, nem vetít előre reális jövőt. A film egyik fő célja bemutatni azt a megalomániát, ami a technológia önkényességét fűti, és azt a leküzdhetetlen ösztönt, amivel folyamatosan meg akarjuk változtatni környezetünket.

Szép fricskaként mindezt 3D-ben.

Több mint egy év kihagyás után, idén nyár végén újratelepítettem a Foursquare-t, egyrészt mert kíváncsi voltam, mit ügyködtek a fejlesztő srácok azóta, másrészt látni akartam, ennyi eladott okostelefon után mivé építette a közösség a pesti Foursquare dimenziót. Egyikben sem kellett csalódnom.

A fejlesztők azóta végre nem csak használhatóvá, de kifejezetten pofássá is kalapálták az ‘explore’ funkciót, kibővítették a ‘pages’ lehetőségeit, átláthatóbb lett a saját profil, és igen, Budapesten teljes értékű felhasználói tábor bővíti és ápolja a virtuális tereket. Ez már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy az utolsó sarki kocsma is elgondolkodjon a geolokációs marketing alapjain és tudatos használatán, azonban a közelmúltban bevezetett nüansznyi update - ami egyelőre csak az iOS appot érinti - már nem csak a sarki kocsmáknak, de az urbánus helyek ajánlásával és értékelésével foglalkozó régebbi szolgáltatásoknak is fel kell keltse az érdeklődését, ugyanis a Foursquare komoly konkurenciává léphet elő.

Az új update egy üzletileg előnyösnek tűnő szemléletváltás része: először regisztráció nélkül is elérhetővé tették a weboldalon futó ‘explore’ funkciót, ezzel betekintést engedve a saját ajánlórendszerükbe, majd az iOS alkalmazáson bevezették a helyszínek osztályozását egy 1-től 10-ig terjedő skálán. Ez gyakorlatilag nyílt hadüzenet a legnagyobb konkurensnek emlegetett Yelp és Tripadvisor számára, akik lényegében ebből a funkcióból, és az erre támaszkodó turistákból élnek. A Foursquare osztályozási rendszere azonban merőben különbözik a fent említett szolgáltatásokétól, ugyanis az értékelést nem a felhasználó, hanem a rendszer automatikája végzi, olyan szempontok figyelembevételével, mint a check-inek és lájkok száma, a hagyott tipek és fotók, valamint a látogatási tendencia egy nagyobb intervallumon vizsgálva.

A módszernek két dolog ad hátszelet. Az első, hogy a manuális értékelés egyik hátulütője, hogy a pozitív és negatív jutalmazások kiegyenlítődnek, és rengeteg hely mindig valahol középen “ragad be”, ezzel csökkentve a számszerű értékelés jelentőségét. Ezt a Foursquare meg is kerülte az automatizált rendszerrel, ahol rögtön képbe is lép a másik dolog, a fejlesztők robosztus adatbázisa az eddigi tevékenységekről, ami 25 millió user és 3 milliárd check-in után elég árnyalt képet tud festeni a helyi viszonyokról, hogy a számok rögtön az update után láthatóak legyenek.

Akárhogy is, a Foursquare ezzel egyértelműen elkezdett belépni olyan piacokra is, ahol eddig maximum kispályásnak számított, és ha az öreg elődök nem reagálnak elég gyorsan, a Foursquare 1-2 éven belül magabiztosan leválthatja őket, magába olvasztva a konkurencia előnyeit.

A szórakoztató és tartalomgyártó iparág jóideje kóstolgatja azokat az módszereket, amikkel a fogyasztót közelebb hozhatja az eseményekhez. Amikor bejött a 3D, mindenki a mozgókép messiását látta benne; ki gondolta volna, hogy mostanra Hollywood egyetlen és egyben utolsó menedékévé degradálódik, amivel még eladható filmeket tudnak gyártani?

Pedig nem volt - és most sincs - kőbe vésve a 3D jövője, mégis egy technológia elhamarkodott, kiforratlan használata nyomán még ígéretes fejlesztések is elveszhetnek a felhasználók kollektív emlékezetlyukában. Most úgy tűnik, a média munícióhoz juthat, mert a Condition One nevű New York-i startup iPad-ra és iPhone-ra készített alkalmazása már ki is tört a standard videózás medréből, és ha innen jól navigálnak a fejlesztők, akár meghatározóvá is válhat az online videózás piacán.

A Danfund Dennis  - háborús tudósító és filmes - által gründolt vállalat fő fejlesztése egy olyan lejátszó szolgáltatás, amely valós időben, 180 fokban elforgatható videóélményt kínál, a nézőre bízva, hogy mikor milyen látószögből szeretné vizsgálni az eseményeket. A bemutató videók alapján nem is kétséges, hogy egy riporter fejéből pattant ki az ötlet, csupa dokumentarista anyagon keresztül prezentálják a C1 működését. Ettől függetlenül bármilyen tabletre fejlesztett műsor vagy tartalom kiegészítőjeként is elképzelhető, ugyanis a technológia egyik erőssége, hogy nem csak alkalmazáson keresztül érhető el, de később beágyazható is lesz meglévő oldalakba.

A fejlesztők által gyakran emlegetett másik feature, hogy semmilyen különleges felszerelés nem kell a speciális videók rögzítéséhez, minden olyan kamera, objektív és vágószoftver megteszi, ami eddig is elérhető volt a piacon. Ez a fajta kompatibilitás pedig megnyithatja az utat a hírportálok és az online világban egyre aktívabb televíziós csatornák előtt, mindezt úgy, hogy közben a tabletek irányába tolódik a videófogyasztás. Ez pedig a sikeres gazdasági modellt máig kereső online médiának kifejezetten jó hír.

Talán ezért is döntött úgy Mark Cuban, a többek között a Dallas Mavericks kosárlabda csapatot is tulajdonló üzletember, hogy az app láttán félmillió dollárt tol a technológiába, minden esetre a C1-nek szüksége is volt a löketre, hogy folytathassák azt, amit elkezdtek. Az első tesztek után ugyanis azt tapasztaltuk, hogy ez a 180 fokos interaktív látószög tényleg nagyon új, és ezáltal idegen dolog, valamint a rendszerbe feltolt promó videók inkább csak arra alkalmasak, hogy megmutassák: mi minden lehet még a videótechnológia alapjait megreformálni készülő startupból.

A YouTube-szerű, ám annál sokkal kifinomultabb alkalmazás rögtön az elején belövi a felhasználási irányt négy jól elkülöníthető kategóriára: news, sport, travel, fashion. Már itt figyelmesek lehetünk a rövid videók elképesztő méretére (egy alig négy perces felvétel az amerikai Occupy mozgalomról több mint 600 mega), de akkor még nem sejtjük, hogy az iszonyat méret mellé kiábrándító minőséget fogunk kapni, ami nagyjából megegyezik egy alsókategóriás kamerával készült, sebtiben feltöltött youtube videóéval. A 180 fokos scrollozás viszont tényleg a szabad nézelődés érzetét kelti és segít elmerülni a videótérben, sőt az immerzivitást erősítendő a látószög nem csak érintéssel forgatható, de a tablet mozgására is szenzitíven reagál.

A C1-nek hála körbenézhetünk a Karib-tengeren himbálózó hajóról a part teljes széltében, vagy egy líbiai harcjelenet közepén pásztázhatjuk a csatamezőt, ahogy nekünk tetszik. Vagy mégsem? Ugyanis a látószög, és úgy általában véve a néző szabadsága egy másik fontos szereplő szabadságával keveredik, történetesen a riporterével, aki a 180 fokot a saját elképzelései szerint értelmezi. Ebből az következik, hogy hagyományos videós fogásokkal igyekszik rögzíteni az eseményeket, mindvégig azoknak a beidegződéseknek engedelmeskedve, amik a standard videózást határozzák meg, de már nem illenek bele egy interaktív filmbe. Ettől pedig összezavarodik minden, egyszerre mozog a kamera térben és látószögben, miközben én magam is szeretném forgatni. A végeredmény borítékolható hányinger, de legalábbis a térérzék azonnali elvesztése. Szinte kizárólag azok a snittek élvezhetőek, amelyek rögzített állásból mutatják az eseményeket, illetve amik egyetlen irányba mozognak, és azt is visszafogott, követhető tempóban.

A minőségen felül pedig nem csak a lejátszás szokásos medréből kell kilépni, hanem a készítőknek alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez, és olyan anyagokat összevágni, amikben kibontakozhat a C1 interaktivitása. Maga az elképzelés, és a hozzá készített promóciós videó módfelett meggyőzőek, de ahogyan azt a teszt is bebizonyította, a helyzet ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor olvastam a fejlesztésről, az volt a gondolatom, hogy szerencsére megálltak 180 foknál, mert ennél szélesebb látószögben már totálisan elvesznének a felhasználók, aztán az Occupy mozgalom tüntetéséről készült riport után arra jutottam, hogy még a 180-hoz is hozzá kell szokni, és valóban: egy-egy videót többször is meg kell néznünk, ha nem akarunk egyetlen részletről sem lemaradni - ehhez viszont elég élvezetesnek kell lennie, hogy újra a start gombra kattintsunk. Ez különösen fontos, ugyanis a C1 interaktív élménye folyamatos figyelmet és aktivitást igényel a néző részéről, ami gyökeresen megváltoztatja a filmnézés egyik alappillérét, történetesen, hogy nekünk csak hátra kell dőlnünk, és élvezni a rendezést.

A lényeges kérdés tehát az, hogy képesek lesznek-e a filmesek alkalmazkodni az új körülményekhez, új szokásokat és módszereket kialakítani az anyagok összeállításakor, és ami ennél is fontosabb, vajon képesek-e a felhasználók fokozatosan hozzászokni, hogy a rendezésből immár nekik is kell venni a részüket, ha meg akarják tapasztalni a szabadság élményét a videózásban is?

Egy hónapja már hírt adtunk a francia Lexis Numérique fejlesztőcsapat óriási projectjéről, az Alt-Minds valóságjátékról, ami a cég szóvivője szerint is a legnagyobb kihívás, amivel eddig szembesültek. A nemzetközire tervezett interaktív történet néhány fiatal tudós eltűnéséről szól, akiknek a felkutatásáért nem tesznek kellő erőfeszítést a hivatalos szervek, ezért az őket alkalmazó cég úgy dönt, önkéntes nyomozókat toboroznak az ügy felgöngyölítésére: ezek a nyomozók lennénk mi. A franciák a legmodernebb platformok bevonását ígérték a játékba (google maps, facebook, saját mobilos alkalmazás, fiktív weboldalak és blogok), hogy sosem látott immerzivitást kölcsönözzenek az interaktív játéknak.

Izgatottan vártuk a kaland startját, ami november 5-én meg is kezdődött a hivatalos prológussal egy Facebook aloldalra készített alkalmazás képében. Akik jártasabbak a videójátékok világában, tudják, hogy a franciák mindig is imádták a történeteket személyre szabni és interaktívvá tenni (Heavy Rain) amennyire csak lehetséges, de azt a legvadabb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen ütős bevezetővel fogadják a lelkes jelentkezőket.

A bevezetőről tudni kell, hogy kizárólag az említett Facebook alkalmazáson keresztül érhető el, amit a FB munkatársainak segítségével állítottak össze, és ami első ránézésre egy egyszerű videólejátszó alkalmazás. A valós személyekkel leforgatott intro rögtön az események közepébe repít minket, ahol az Alvinson Foundation vállalat két fejese beszélget egy potenciális figuráról, aki akár alkalmas is lehet, hogy segítse a nyomozást. A laptop előtt beszélgető páros végül számba veszi mi mindent tud a rejtélyes jelentkezőről - ezen a ponton lép be az alkalmazás az életünkbe, és pásztázza át személyes FB profilunk adatait.

A videóban felbukkanó laptopon ugyanis azon nyomban viszont láthatjuk az érdeklődési köreinket, az országot amiben élünk vagy amiben megfordultunk, sőt, még Google-ön is ránk keresnek, hogy a lehető legtöbbet derítsék ki rólunk. A döbbenetes az egészben, hogy a karakterek interaktívan reagálnak: ha jártunk a hazánkon kívül máshol, akkor megemlítik, hogy utazó természetű, vagy ha olyan tevékenységeket jelölt be, amik témába vágnak, akkor elismerően reagálnak. Kipróbáltuk többen is, hogy milyen reakciókat és párbeszédeket forgattak le a fejlesztők, így akadt fenn a videóban szereplő, kissé szkeptikus csaj a “Big Bang Theory” rajongáson, amire a vállalat fejese egy poénnal reagál, majd elüti azzal, hogy “Bazinga!”. Ha ugyanilyen minőségben alakították ki a leendő játékelemeket, számtalan egyedi elemmel találkozhatunk, amitől csak még életszerűbb és személyesebb lehet az Alt-Minds élmény. Szenzációs!

A Lexus Numérique zseniális innovációt robbantott a Facebook alkalmazások terén, és olyan módját prezentálja a közösségi média használatának, amire eddig nem volt példa. A jól megszokott meghívó-rendszert is integrálták a prológus végére, amivel bárkit meghívhatunk a nyomozásba, és a saját oldalukon kívül elkészültek már az eltűnt tudósok profiljai is, akik esszenciális szereplők lesznek a történetben. Igaz még el sem kezdődött a valóságjáték, már most mélyre nyúltak abban a dobozban, amiben a transzmédia eszközei rejlenek.

Izgatottan várjuk a folytatást.